Már csak emlékezni tudok az Édesanyámra.

Hosszú útra ment, most végleg itt hagyott,

Fájó emlékekkel könnybe lábadok.

Kórházi ágyánál álltam oly keservesen,

Beszélni már csak halkan tudott, de mindent értettem, éreztem.

Nézett rám kedvesen, smmegszépült tekintettel.

Nagyon beteg volt, megfáradt a lelke, engem várt haza!

Ő tudta már, innen menni kell át, egy más világba.

Az utolsó pillanat, mely szívet szaggatott, egy telefonhívás tőle,

Egynéhány perc múlva, végleg itt hagyott.

Anyai szíve többé már nem dobog.

Itt hagyott, ki fölnevelt, ki életet adott.

Itt állok én, most mit is mondhatok?

Tudom, azt mondaná: ne sirassatok!

Hogyne siratnám léted, rögös, de szép éveit,

Mit megadott az Úristen, jó Anyám, néked.

Köszönni tudom csak, mit tőled kaptam,

Visszaadni pedig még mindig keveset tudtam.

Árva lettem én, oly magányos árva!

Már csak emlékezni tudok az Édesanyámra.

Nem tudom, mit írjak, kezemben megáll a toll.

Gyermeki szívem fájón zakatol.

Keserves napok jönnek, megöl a bánat,

Keresem mindenhol az Édesanyámat.

Úgy érzem, most lettem csak igazán árva,

Már csak emlékezni tudok az Édesanyámra.

De, érezlek lelkemben, szívemben és az oroszlán erejét lényednek, hogy legyen nekem is erőm!

Búcsúzunk tőled három gyermeked, unokáid és dédunokád, Menyed,
Mariann a legkisebb és Vejed, Oszi