"Álmodtunk egy öregkort, csodásat és szépet,
de a kegyetlen halál mindent összetépett.
Csoda volt, hogy éltél, és bennünket szerettél,
nekünk nem is haltál meg, csak álmodni mentél.
Egy reményünk van, mi éltet és vezet,
hogy egyszer majd találkozunk veled.”














„Érted szól…”

A kanóc végén remegő láng tudod kinek az emlékét idézi, azért, akinek nevét nyers fakeresztre, vagy márványlapra vésték-faragták… a lecsurgó viasz megdermed, szaga-jóllehet ünnepélyes-mégis csak elszomorító, mint a rideg-szép krizantém illata. A gyertyát felfűzheted a nehéz ezüst tüskéjére. Óvhatod lángját csiszolt üvegcilinderrel, vagy állíthatod rozsdás konzervdobozba is, a gyertya igéje mindenképpen bekövetkezik: lángja végérvényesen és biztosan ellobban. A novemberi temetőben, a holtak utcáin némán andalgó férfiak, asszonyok és gyermekek szemében ismét ott ül a döbbenet: „Milyen hamar elment, pedig tegnap még…”     
     A halál mindig váratlanul érkezik, hiába mondják, „… az elmúlás gondolatával meg kell barátkozni…”, mert aki ezt vállalja, ő maga sem hiheti, hogy a halál a barátsággal valaha is frigyre lép, ha csak a kisiklott sorsú önpusztítók elborult pillanatában nem. De hát ezt is ki tudja tanúsítani?
     És amíg „ismét” eljut az ember „odáig”, nagy igyekezettel úgy munkálkodik, hogy keze és értelme nyomát szép hagyatékként utódai örököljék.
     Hagyaték lehet a családi ajándék, amelyben élsz, a lakótelep, amelyre ablakodból rácsodálkozol, lehet okos mérnöki elgondolás a rajzasztalnál, vagy porcelánba égetett gyönyörű álom, utak-folyók fölött merészen ívelő híd, egy gondosan megkomponált vetésforgó ezernyi hektáron: gyertyát égethetsz annak emlékére, aki talán napi kenyered előteremtéséért munkálkodott a földeken, a költőére, ki szépséges gondolatokkal űzi el fáradt perceidet, hajdani tanárodéra, aki értelmed előtt ablakot nyitott a világra, szülőanyád emlékére, kinek utolsó sóhaja is érted rebbent el ajkáról…
     A messzi időből érkezik el hozzám a kis falu lélekharangja… a tarlót szántó paraszt-öregapám elengedte az ekét és elvette a kalapját… a kapáló asszonyok kiegyenesedtek és keresztet vetettek… a kútra siető széplány megállt egy pillanatra és a harangláb irányába fordulva suttogta: „Nyugodjék békében…” …az ebédhordó kisgyerek leállt a szántás végén és szipogva húzta le fejéről sapkáját… Csak egy pillanatra, csak másodpercekre merevedett mozdulatlanságba a világ, aztán az eke ismét megindult, a kapák újból belevágtak a földbe… a széplány nyújtózva pörgette meg a kútkereket, a kisfiú tovább loholt az ételes csuporral az öreg cserfa alatt várakozó apjához… Ennyi volt az egész: valaki elment közülünk…
     A városi tornyokban nem szól a lélekharang. Eléggé zaklatott a világ… életünk felgyorsult… gyógyíthatatlan újkori betegségek tizedelik sorainkat. És ugye… siettetjük is néha az elkerülhetetlent: a szó valódi értelmében szívet-agyat marcangoló gonoszkodással… munkahelyi vádaskodással… közéleti meg nem értéssel…
     … Pedig „…Senki sem különálló sziget; - írja egyetemes szépségű gondolatait John Donne - minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy gyöngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól”  

                                                                                                                                                                                Rab Ferenc