Anyám zokogva ült,  
Kezemet a vállára tettem,  
Ő elveszítette gyermekét,  
S én vigasztaltam csendben.  

Mély bánat járta át a lelkem,  
A tehetetlenség érzése tört én rám,  
S én csak sírtam,  
Sírtam legbelül némán. . .  

Csend.  
Sötét, néma csend.  
Hallgat a föld,  
Amelyben nyugszol.  
Én is csak hallgatok,  
S már sírni sem tudok.  

A fájdalom,  
Szinte megkövült bennem.  
Hihetetlen. . .  
Olyan hihetetlen Testvérem 
Fel nem foghatom,  
Hogy többé nem vagy már nekem.  

De kísért a Lényed,  
Mint egy régi kastélyszellem.  
Örökké szívemen viselem,  
Erős, kitartó harcodat,  
S én megőrzöm kedves,  
Mosolygós arcodat.  

Éltél,  
Hittél és szerettél,  
Boldog ábrándokat kergettél,  
De túl korán ért a sok csapás,  
S már nem volt más megoldás: 
Temette álmaidat a kaszás.  

Kínzó fájdalmad megtört,  
Reményeid a koporsód zárta,  
De lelked elindult a mennyei útra,  
Szárnyal, s otthonod lett az ég,  
Már nem nézel vissza a múltra,  
Bár, élhettél volna még.  

Fiatal voltál és áldozat.  
Miért?  
Miért éppen Téged akart a kárhozat?  
Talán a világ,  
Túl sok volt Neked,  
Nem ilyenre volt hangolva Lényed.  

Mert aki szemed tükrébe nézett,  
Láthatta: 
Milyen jó is a Te Lelked.  
S a jók tényleg korán halnak 
Mert itt a Földön,  
Nem találnak oltalmat.  

Amíg itt vagyok,  
S amíg még vagyok,  
Amíg szívem belsejében 
Hallom a hangod,  
Addig itt leszünk hárman.  
Emléked örökké szívembe zártam.  

Anyám csak ült, zokogva ült,  
Kezemet a vállára tettem,  
Ő elveszítette gyermekét,  
S én vigasztaltam csendben.  

Mély bánat járta át a lelkem,  
A tehetetlenség érzése tört én rám,  
S még most is sírok,  
Sírok legbelül némán. . .