" A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog. . . Valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymás életében, ez mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyan azon a hangon, melyen mindig is beszéltél. Nevess ugyan úgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap, mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatod, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, mégnem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj. "

" Szép arcát gyengéd nap csókolja, Hozzáhajol az erdő lombja. Szél szelíd szava búcsúztatja, Felkészíti az útra, Ahonnan senki soha Nem küld jelet, nem tér vissza. Hiába várom, Tudom, örök a hosszú álom. " Ossian

Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden csillagot szívesen nézel majd. . . Mind a barátod lesz. Azonfölül egy ajándékot is adok neked. Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak. . . Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak! S ha majd megvigasztalódt ál (mert végül is mindig megvigasztalódi k az ember) , szívesen fogsz együtt nevetni velem. És néha kinyitod majd az ablakodat, csak úgy, kedvtelésből. . . És a barátaid nagyot néznek majd, ha látják, hogy nevetsz, amikor fölnézel az égre. Te meg majd azt mondod nekik: " Igen, engem a csillagok mindig megnevettetnek! " Mintha a csillagok helyett egy csomó kacagni tudó csengettyűt kaptál volna tőlem. . .

Régen volt, valahol az út véget ért
Régen volt, ma is minden perce elkísér.
Akkor ránk sütött a nap, és én megtaláltalak,
Akkor úgy ölelt a holnap, együtt ígértünk a Holdnak szép jövőt.
Álomkép, hogy majd egyszer újra visszatérsz,
Ne ígérd, a remény a szívem tépi szét.
Hol van már a régi nap, amikor úgy vártalak,
És a Hold is számon kéri, amit együtt ígértünk.
Menj, ha menned kell, várok rád a szívemmel.
Egy álom elég, amit nem tépsz el, és én elfogadom, hogy még élnem kell.
Egy más világ, ahová én nem léphetek át,
Nem kérhetem, vegyék el fájó életem.
Hol van már a régi nap, amikor úgy vártalak,
És a Hold is számon kéri, amit együtt ígértünk.
Menj, ha menned kell, várok rád a szívemmel.
Egy álom elég, amit nem tépsz el, és én elfogadom, hogy még élnem kell






Virágok borítottak itt mindent, rengeteg virág. Értetlenül álltunk akkor ugyanitt, és azóta is naponta itt állunk értetlenül. Nem értjük, mivé lett nélküled a világ…. Ma sincs válasz semmire. Kérdéseink ma is ugyanazok: hol vagy? Merre jársz? Hogyan történhetett mindez éppen Veled, velünk? Miért, hogy minden, ami értelmet adott életünknek –a remény, az életerő, a közös boldogság, a jövő ígérete - minden, ami fontos volt, közös életünkben a legfontosabb - az Veled együtt egy pillanat alatt eltűnt, semmivé lett, s helyébe költözött a soha el nem múló mérhetetlen fájdalom, reménytelenség, szomorúság? Vagy mégis maradt azért valami … hiszen azóta már tudom, a szeretet örök, soha nem múlik el, mindvégig velünk marad, csak fájdalmasan, szomorún… Ma is érzem, ugyanúgy, mint egykor, és naponta elsuttogom: nagyon- nagyon szeretlek, és mindig szeretni foglak! De vajon kinek suttogom, hogy más ez a szeretet más, hiszen ettől szorít a szívem, ez fáj? Neked? Az emlékednek? És ha könnyezve hívlak, soha nem jössz el? Nincs válasz semmire. Hallgat a csend is tovább… Hát tényleg csak ennyi jutott Neked, s nekünk Veled? Nem jön a válasz, tudom, soha már. … És van itt egy fénykép, amelyről most is ugyanúgy mosolyogsz rám, mint azelőtt . . . Vagy mégsem? Néma a mosolyod is, hiába kergetőznek játékos árnyak az arcodon. Nem szólsz már, csak mosolyogsz némán rám. Soha többé nem szólsz már semmit… Lélegzetemet visszafojtva nézem a fényképet, lesem az arcod, a szemed, a szád… Belesajdul a szívem az érzésbe, annyira fáj, hogy már mindig csak egy képről mosolyogsz rám. Halkan beszélek hozzád, aztán egyre hangosabban kérdezek, de nem jön a válasz - hát válaszolok is, mit tehetnék mást? Válaszolok helyetted is, magamnak, felidézve hangodat, szavaidat. „…é n is szeretlek … Itt vagyok bent a szívedben… ;  Mindig veled maradok és vigyázok Rád… Légy nagyon erős, segítek neked mindig, mindenben, ahogy ígértem; Így beszélgetünk mi már ezentúl mindig… Te, meg én csukott szemem mögött látlak is, érezlek újra, felidézem a mozdulataidat, és hagyom, hogy a könnyem némán csorogjon. Fölnézek az égre, árad a napfény. Rigó halk éneke töri meg a csendet. Hallod? Neked dúdol talán? …Csend mindenütt, némaság. Hallom a hangod újra, beszélgetünk tovább…Az t súgod, erős legyek? Próbálok, de nem sikerül. Naponta élesztem újra magam, naponta tápászkodom újra föl a mélyből, ahova esténként álmaimban zuhanok. A hazug álmok is elkerülnek, hiába könyörgök: hazudnának Rólad legalább! Helyettük éjjelente valami hatalmas, sötét, végtelen ürességbe zuhanok. Hát ilyen lett nélküled a világ. Vagy én lettem nélküled ennyire más?  Sírva kérdezem: mit kezdjek ezzel én most már, Nélküled ? De hát miért ilyen hamar, miért ilyen korán? És még mennyi szép ígéret, mennyi csoda, ami várt volna rá… Nélküle nem teljesülhet soha már… Állok némán, kezemben virágcsokor, hallgat tovább a csönd. Tudom, nem válaszolsz.   


Elment közülünk, s magával vitt egy darabot a szívünkből. Mozdulatait, szavait ismételjük újra és újra, mintha csak így próbálnánk éltetni magunkban. Látjuk, ahogy fénylő csillagként ragyog ránk. Ajkán eddig sosem hallott dallamok születnek. Dallamok, amelyek csak nekünk szólnak. Nekünk, az itt maradottaknak. Így értjük meg, hogy nincs értelmetlen élet, mert egy valami értelmetlen csak: és az a halál! Tovább őrizve szívünk mélyén, minden lélegzetvételün kben, gyertyalángba lobbant emlékét. Elment közülünk. Örökül hagyva ránk az emlékképeket. Itt hagyva egy ki nem hunyó gyertyafényt. Mert szívünkben és életünkben Ő a Nap, a Hold és a csillagok, a bolygók, melyek körülöttünk forognak végtelen időkig.

Sokszor furcsán néznek rám az emberek, mert egy gyertya szállal beszélgetek. Nekik csak egy tárgy, de nekem már más, hiszen a fájdalmamban ő lett a mindenem. Egy kapocs mely összeköti veled, a földet és az eget. Csak meggyújtom őt és várlak, szívem szólít, máris látlak! Látom az arcod és látom azt is, ahogy a gyertyám fényével féltőn ölel át téged. Szólok hozzád, bólint a láng, érzem, hogy TE voltál! Saját nyelveden válaszoltál. A gyertya meg csak egyre fogy, szememből a könny csorog. A torkom szorít, de még szólok: HIÁNYZOL NAGYON! Ugye tudod? A gyertya még válaszol, egy utolsót bólint, majd kihuny. Már csak halkan suttogom: Álmodj szépet DRÁGA CSILLAGOM! "  

A csend beszél tovább, helyettem Ő mondja el,
a csend beszél tovább, helyettem Ő énekel.
Elbúcsúzom, de ott leszek, ahol a szél zúg, a nap nevet,
elbúcsúzom, de itt marad belőlem néhány pillanat. . .
Akkor is hallod a hangomat, hogyha fáj, hogyha nem szabad,
mindig itt vagy, és ott leszek, ahol a szél zúg, a nap nevet. . .
Elbúcsúzom, de ott leszek, ahol a szél zúg, a nap nevet,
elbúcsúzom, de itt marad belőlem néhány pillanat. . .

 

Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod veszteség volt és pusztulás, fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.
Csak most kezdek rádöbbenni, hogy az életed ajándék volt, . . . s egyre erősödő szeretet maradt utána.
A halál miatti elkeseredés elpusztította magát a szeretetem tárgyát, ám a halál ténye
nem pusztíthatja el mindazt, amit tőled kaptam. Kezdek rádöbbenni, hogy az életedre kell gondolnom,
nem pedig a halálodra, és arra, hogy elmentél közülünk.

ÖSSZETÖRT SZÍVVEL EMLÉKEZEM.
“Nincs többé
Elválaszto ttak minket,
Elmentél örökre.
Karjaimból elvittek,
. . . Nem láthatlak többet.

Nem gondoltál rám?
Nem jutottam eszedbe?
Eljött érted az árny,
S elmentél ővele.

Őt választottad nem engem.
Gyere vissza kérlek,
Nem bírom értsd meg!

Szeretlek míg eljön értem is a halál,
És melletted leszek odafent talán.
Várom már hogy újra láthassalak,
Mert a szívem most ketté hasadt! “