Arra gondoltam, elutaznék az égbe,  
Oda, abba a távoli messzeségbe.  
A mennyország kapuján bekopognék halkan,  
Hátha lenne valaki, ki segíthetne rajtam.  

Kinyitná az ajtót egy meseszép Angyal,  
Bőre hófehér, ruhája átszőve arannyal.  
Vállain szárnyak, glória a fején,  
Angyal ő valóban, Isten mezején.  

Megkérdezné tőlem: Hát te honnan jöttél?  
Hisz még élsz, itt mit keresnél?  
Elmondanám neki, hogy a szív szavát követtem,  
Mert ideköltözött, kit oly nagyon szerettem.  

Nem bírom már nélküle, csak látni szeretném,  
Könnyes szemmel magamhoz ölelném.  
Megcsókolnám arcát, kezét, lépte minden nyomát,  
Csak hadd lássam egy percre csodás mosolyát.  

De az Angyal így szól: Menj gyermek haza,  
Kit szerettél, már itt az otthona.  
Látni fogod Őt, csak hunyd le szépen szemed,  
S akkor biztos, hogy rögtön észreveszed.  

Azóta én csukott szemmel járok,  
Mindennél szebb az, amit így látok.  
Mert már Ő is egy meseszép Angyal,  
Bőre hófehér, ruhája átszőve arannyal!