Irnom kellene, de oly nehéz. .

Nehezen mozdul a gyermeki kéz.

Kis koromban,

Sokat fogtad a kezem, írni tanítottál.

Majd a matematika tudományára is,

Te okítottál. .

 

Csöpp gyermekként naphalat, rákot hoztál,

Szereteteddel elhalmoztál!

Kicsi voltam még, mikor motorodon magad elé tettél,

Egy életre a motorozás rabjává tettél.

 

Nagyobbacskán, már légpuskával lőni tanítottál,

Sok tudást, szeretetet, szakmát adtál.

Gyermekeidet felnevelted becsülettel,

De mint minden földi halandó,

Hibát Te is vétettél. .

  

Voltak kisebbek, voltak nagyobbak,

De távozásoddal,

Ezek már elmosódtak! !

  

Megbocsát az emberi. . Gyermeki szív,

Mindenkinek aki távozik,

Űr lelkünkben tovább,

Igy nem lakozik. .

  

Az idő hamar elszólított, így van aki ezért

Most Nélküled cseperedik fel. . . .

Ott néma űrt hagytál, hiányodat érzik,

Már nem adhatod át azt a sok szépet. . ami húgommal nekünk megadatott. .

 

Kivánjuk, fent a mennyben

Békességben légy,

Őrizd GYERMEKEID ŐSZINTE,

TISZTA GYERMEKI SZERETETÉT! !

 

Köszönjük Neked

A dolgos, szorgos ÉLETED,

Mindent mit értünk tettél,

Nekünk adtál,

RÁD MÍG ÉLÜNK,

HÁLÁVAL, ŐSZINTE, TISZTA SZERETETTEL EMLÉKSZÜNK! !

 

Drága Édesapánk emlékére. .

Az oldalt készítette: Szoboszlai Ibolya.

 

 

Gondolataim. . . .



Jobb annak, aki soha nem jön a világra.
Mert az nem lesz holtak, és élők között,
Sosem árva!

Talán jobb lesz majd egy másik válgba.
Rögös az út oda, de mind eljutunk majd egyszer,
szépen sorba.

S ha itt hagyjuk a földi életet, csak reméljük,
Hogy ennél szörnyűbb a világon, már semmi nem lehet.

Irta:gyermeked, Ibolya.
2014. 12. 07.

Halottaknak napján, gondolkozz el, kérlek!
Mennyire fontosak azok, akik élnek?
Milyen gyakran gondolsz rájuk szeretettel?
Jelenthet-e annyit, mint ki régen ment el?

Ilyenkor az ember temetőbe jár ki,
Elmúlt szeretteit véli megtalálni.
Közben annyin élnek magányosan, távol,
kire nem jut idő, kit a szív nem ápol.
Pedig a halottak a szívünkben élnek.
A hétköznapokba bőven beleférnek.
Mért nincs az élőkért ugyanilyen ünnep,
ami lángra gyújtja apró mécsesünket.

Aki elment, jól van, csak egy más világon,
s nem tud örvendezni levágott virágon.
Földdé porladt testet látogatsz a sírnál.
Élőkért tehetnél, ahelyett, hogy sírnál!
Oly sok a magányos, kinek nem jut semmi.
Ki örülni tudna, ha tudnák szeretni.
Ám ezt meg se látod - tudod – attól félek.
Megbékélni kéne, s nem visz rá a lélek.

Vársz, amíg késő lesz, mikor már nem bánthat,
akkor száll szívedre, majd a gyász, a bánat.
S jön halottak napja, s mész a temetőbe,
bocsánatot kérni, s elbúcsúzni tőle…

Aranyosi Ervin: Halottaknak napján
2017. 10. 31.